Csak egy átlagos hétköznap...

Számomra a karantén nem új.

Koránt sem merül fel bennem a kérdés, hogy mikor eredhetek útnak, csuda sminkben, szép ruhában, esetleg melózni... Az anyák nagyobb átlaga ne is számoljon ilyesmivel, míg a gyerkőcöt nem küldi a család bölcsibe vagy óvodába. Nálunk csak az utóbbi jöhet szóba, így van még röpke, 2 évem. 

Az elmúlt pár hónapban, vagyis a téli időszakban, nem volt túl sok program a számunkra.

A kötelező pihi nagyon sok embernek jól jön, ha azt nézzük, mert csomó olyan dologra jut idő, amit a munka és a rohanó minden napok mellett, esélytelen megcsinálni.

Viszont, én még mindig ott tartok, ahol eddig. Na, ezzel biztosan nem én vagyok egyedül -legalábbis nagyon remélem -,ez mindenkinek ismerős, akinek van otthon, akár egy 2 lábon vagy 4 kéz-láb járó ördögfiókája.

Én még mindig a mosatlan és a vasalatlan kupacokon trónolok és fogalmam sincs, hogy mikor lesz üres a szennyes, egyáltalan fogom-e tudni az utolérés fogalmát.

Tök jó, hogy mindenhol azt lehet olvasni: “Most végre jut idő arra, amire eddig nem volt!”

Kérdem alássan: KINEK??????

Tényleg én vagyok ekkora balfék vagy más is?!

Tegnap egész nap takarítottam, pakoltam és azt érzem, hogy egy másik univerzumban élvezi valaki a befektetett munkámat és energiámat, mert, hogy nálunk nem látszik másnapra, az is biztos. Lehet pittyentem, mint a Pókember Idegenben c. filmben, de marhára nem látok különbséget a két életvitel között.

Egyelőre csak idegemben rohangálok össze vissza a lakásban és igyekszem kordában tartani a dolgokat. Főleg úgy, hogy még a magasságos uram is home office-ban tolja. Persze nem vagyok irigy, de a forrón elfogyasztott kávés bögréjét sem rohan a mosogatógépbe tenni, persze megértem, hisz dolgozik. Nehéz ez mindenkinek.

Arról nem beszélek, hogy amint elalszik a kicsi, akkor ezer százalék, hogy kedves Andrásunk, mosolygva meg is kérdezi, hogy alszik-e és megindul a lakás egyik pontjából, a másikba. Ami csak szimplán annyit jelent, hogy valami leesik, kiesik,rálép, zenél. Amiket azért sok esetben gondosan, halkan arrébb pakolászok, hogy véletlen se legyen útban. A csörgés-csattogás után pedig, a számomra legkedvesebb ordítva sírás következik a kis szobából. 

Úgyhogy, minden kezdődik a legelejéről.

Na, pont most fogta meg a bögrét és vitte el. Imádom. Elő példa, hogy a gondolatnak, teremtő ereje van. Na...

Úgyhogy, most én is iszok egy forró kávét, ma már a másodikat. Persze az elsőt kávé két okból kifolyolag ébresztette fel az elmém. Az egyik a hatása, a másik az a hőmérséklet, amitől jégveremmé változtam. Elmélázva nézegetem a régebbi képeket  és erősen fókuszálok arra, hogy mire elfogyasztom, semmit ne kelljen csinálnom, mert egy Dettol manó végig söpör a lakáson, aki tudja mi az a Persil és Lenor. Az sem hátrány, ha vasalás és bepakolás is közel áll a szívéhez.

A főzést vállalom, mondtam már, finnyás vagyok. 


Share this post


Leave a comment