Nem akarom melankólikusra venni a figurát, koránt sem erre van szüksége most a népnek, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem félek. Biztos nem én vagyok az egyetlen, akinek folyamatosan eszébe jut az az állapot, ami mindent megváltoztatott egy pillanat alatt. De muszáj lesz a jövő fele menekülni, amiben minden bizonnyal mindenki máshogy fogja élni a minden napjait.
Mind e közben, amikor a jövőre gondolok, ott lebeg egy hatalmas kérdés előttem.
Megérte, a hatalmas önzőségünk? Hogy két évvel ezelőtt, megbeszéltük Andrissal, hogy gyereket szeretnénk?
Amikor ránézek a kisfiamra, egy csodát látok, életem legnagyobb csodáját és azt érzem, hogy remélem, jó sokáig fogok élni és egész életemben nem érhet nagyobb öröm, mint az, hogy ő itt van velem/velünk. És legnagyobb életcélom, hogy neki a lehető legjobb legyen.
Egy pillanatig sem érez semmit ebből az egészből. Tegnap csak néztem őt, ahogyan a babakocsiban, a levegőn békésen szuszékolt. De azért egy apró könnycsepp kicsordult, szerencse, hogy senki nem látta, bár az sem szégyen, ha valaki kicsit lelkis. Azt tartjuk szem előtt, hogy amíg ő mosolyog, addig nincsen baj. Hatalmas erőt és kitartást tud adni, az a szeretet, amit tőle kapunk.
De akkor még mindig ott van a kérdés bennem.
Vajon, neki mennyire lesz nehéz vagy könnyű? Aggodóm a jövöjét illetően és aggodóm, hogy mennyire fogjuk tudni segíteni őt a későbbiekben. Aggodóm, hogy boldog lesz-e az élete vagy a sok rossz, ami majd következhet, mennyire fosztja meg az élet apró, de mégis fontos örömeitől.
Március 30.-án lesz az első szülinapja. Ha egy évvel ezelőtt, de akár 1 hónappal ezelőtt, bárki azt mondja, hogy ez lesz, nem hisszük el.
A nagyszülőknek a szíve szakad meg, hogy nem fognak Ábrissal találkozni, nekem pedig a szívem szakad meg, hogy ennek így kell lennie. Pesten is élnek rokonok, nagyon közeli rokonok. Van, aki külföldről ingázik haza minden hónapban és azt kell mondani, hogy az életünkben, a legnagyobb öröm és a várvra várt, legeslegeslő szülinap, itthon lesz, csak mi hárman, senki más. Nincs azzal baj, hogy hárman leszünk. Neki az a legfontosabb, hogy mi itt legyünk és azt érezze élete első napjától kezdve, hogy bármikor, bármilyen körülményben számíthat ránk, életünk utolsó percéig. A baj, a körülményekkel van. A baj, a rendkívüli bejelentésekkel van, ami még a nagymamám életében is egy új és idegen dolog, félelmet keltő intézkedésekkel tetézve.
Bármikor ránézek a gyerekemre, olyan, mintha egy kést forgatna valak minden egyes porcikámban, mert mosolyogni kell minden nap és muszáj úgy viselkedni, hogy ő ne érezze meg, hisz tudjuk jól, mindent tudnak és éreznek. Azt jó látni, hogy ő tényleg el van és csak most nyílik ki előtte a Világ. Sajnos, kinyílik, de milyen jó lenne néha őket burokban nevelni, csak egy kicsit, de nem szabad.
És ez nem, nem csak a koronavírus. Ott van másik ezer meg ezer dolog, amit nem tudok, hogy az ő generációja hogyan fog kezelni és hogyan tudnak majd együtt élni a sok akadállyal. Ez az, ami idegen számunkra és nem tudjuk, hogy mire lehet készülni és mire számíthatunk a következő 50 évben és tovább.
Minden reggel, amikor hozzám bújik, azt érzem, hogy nem lesz gond, mert a szeretet és az összetartás túl lendít mindenkit és már évtizedekkel ezelőtt sem kellett volna akkor gyerekeket vállalni, ha ez a felfogás lenne az origo.
TUDOM, hogy nem csak én vagyok az egyetlen, aki ebbe belegondol. Hiszen legyen egy édesanya vagy édesapa, nap, mint nap, ezzel néz szembe, legalább egyszer. Egy átlag hétköznapon is, mert nincs olyan nap, hogy egy rossz hírt ne halljon az ember.
Féltem őt. Addig ez a félelem és törődés nem jön, amíg nem tartod a karjaidban. Nem, amikor még a szíved alatt hordod, akkor sem. Már akkor is szereted és az életedet is oda adnád érte. De nem olyan. Sokan vagyunk, kisgyermekes szülők, akik ebben a világban kényszerülnek, a lehető legjobbat kihozva a gyerekeket nevelni és bolodoggá tenni.
Csak amikor a saját gyereked néz a szemedbe, őt látod mindenhol és ő a minden, lehet másokról, nagyobb vagy kisebb gyerekekről beszélni. De a Tied a legfontosabb és nem tudod elengedni ezeket a dolgokat. Legalábbis könnyen nem.